Hipoglikémiának azt az állapotot nevezzük, amikor a vércukorszint a normális érték alsó határa alatt van (3,0 mmol/l alatti érték). Többnyire cukorbetegnél fordul elő, de egyébként egészséges embernél is jelentkezhet.
Aki jól ismer, már biztos látott legalább egyszer ebben az állapotban. Én csak belülről ismerem ezt az élményt. De azt tudom, hogy kívülről elég ijesztő látvány, ahogy a delikvens a semmibe fókuszál, látni lehet, hogy nem teljesen ebben a világban van. Hát belülről is pont ilyen.
Hogy miért írok most itt a hipóról? Azért, mert van bennem egy pár hipós álom, amit szeretnék kiírni magamból. Amikor hipózol, mi már csak így hívjuk magunk között, akkor nem ebben a világban vagy. Annyira nem, hogy elfogadod valósnak annak a világnak a szabályait. Azt tartod realitásnak egészen addig, amíg valaki cukrot nem tölt beléd, és szép lassan leomlanak annak a másik világnak a szabályai, és újra visszakerülsz a közös valóságba. Ez így elég elvontnak hangzik, de megpróbálom szavakba önteni. Nem könnyű feladat. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy narkós a legdurvább látomásait próbálná elmesélni.
Nekem 3 nagyon emlékezetes hipós látomásom volt. Mindegyikben közös, hogy alvás közben csúsztam bele a hipoglikémia csapdájába, hosszú ideig voltam benne és mindig más ébresztett fel, és mentett meg, mert már magam nem tudtam volna visszahozni. Közös még bennük, hogy egy megmagyarázhatatlan ,borzasztó, ősfélelem és szorongás kísérte ezeket az látomásokat. (Kedves Olvasó! ezen a ponton ne riadj meg! Hisz tudjuk,hogy a vége jó a történetnek. :-))
1. Az első látomást, még gyerekként éltem át. 8, 10 éves lehettem, amikor először jártam mélyen a hipó barlangjában. Az álom lényege a következő: én egy hajszálvékony tűzfal előtt állok. A tűzhártya helyesebb kifejezés (nem összekeverendő a szűzhártyával :-)) Milliméter vékony, függőlegesen helyezkedett el előttem. Éreztem, hogy nekem át kell mennem ezen a hártyán, de tudtam, hogy ez borzasztó fájdalommal fog járni. Iszonyú rettegés töltött el, viszont a késztetés is egyre sürgetőbb volt. Mintha a maradni és a menni egyszerre rohanna meg iszonyú intenzitással. Szerencsére az álom véget ért, mielőtt át kellett volna mennem a hártya túloldalára. Miután felkeltem sokáig sírtam...A félelem emléke még azóta is éles, viszont ma már inkább érdeklődéssel és kíváncsisággal szemlélem.
2. A második álom 22 éves koromban történt meg velem. Szintén éjszaka sikerült levarázsolni a cukromat. A helyen ahol voltam,töménytelen mennyiségű ember volt összezsúfolva kisebb kupacokban, vagy sorokban. A sorok között épp annyi hely volt, hogy egy ember el tudott férni. Viszont rajtam kívül senki nem tudott mozogni. Én próbáltam rohanni a sorok között, de nagyon szűk volt a hely...
Miután magamhoz tértem, úgy éreztem mintha olyat láttam volna, amit nem lett volna szabad. Ez volt a legrosszabb.
3. A harmadik látomás visszatérő. Többször voltam már benne. Ez nem egy történet. A szerkezete olyan, ami nagyon jellegzetes és többször ismétlődött már. És ezt a legnehezebb elmesélni. Először egy sátrazás alkalmával éltem át. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas gépezet belsejében vagy központjában lennénk. A rendszer magjában különböző létsíkokat cipzároztunk rá a gépezetre, ami az egész világot mozgatta. A cipzár séma valószínűleg a sátrazás miatt alakult ki. Szóval az a lényeg, hogy nagyon nagy felelősség volt rajtunk, mert ha valamit rossz helyre cipzáraztunk volna, akkor valami nagy szörnyűség történt volna. Amikor Peti lehúzta a sátor cipzárját, akkor rákiabáltam, hogy nehogy visszahúzza, mert valami óriási baj történik. Akkor kezdett gyanakodni, hogy baj van. :-) Máskor azt képzeltem, hogy egy világhálózatú rendszert építenek ki, ami csak akkor működik, ha mindenki csatlakozik. Én túl korán csatlakoztam, amikor a rendszer még nem működött rendesen. Mindig meg-megakadt. Vissza már nem lehetett csinálni a dolgot. Az érzés a következő: egy állandóan épülő iszonyú bonyolult rendszer része vagy, ami megakadt, nem működik és te ott vagy beszorítva és nem tudsz mozdulni egy tapodtat sem. Iszonyú megkönnyebbülés volt, amikor felébredtem és rájöttem, hogy mégsem ez a valóság.
A képet azért választottam, mert amikor vége a rosszullétnek, olyan, mintha spirál alakban úsznék fel egy tó aljáról a felszínre. a spirál mozgás egyre gyorsul, majd amikor megáll, már magamnál vagyok. :-)
Fú. Megkönnyebbültem. Ha idáig eljutottál, azt jelenti, hogy túl vagy a nehezén. Szerencsére már egy ideje nem volt ilyen élményem. Mióta Pedro vigyáz rám...(Pedro az inzulinpumpám neve.)
Remélem nem ijesztek el senkit. Nem ez volt a célom. Inkább mint érdekességet osztottam meg veletek. Kíváncsi lennék, hogy vajon más cukorbeteg is tapasztal ilyeneket,vagy ez csak az én kiváltságom. Ha igen, vagy ha nem, kérlek jelezzétek! :-)
Válasz Továbbítás
